Kiállítás | Egy polgár vallomásai – Márai Sándor emlékezetére (1900-1989)

1. Márai Sándor mint kisdiák (Kassa, 1910-es évek. Petőfi Irodalmi Múzeum).

„A szülővároshoz a viszonyunk az évekkel mind bensőségesebb, bonyolultabb lesz. […] A szülővárosba idővel nem emlékeket jár halászni az ember, hanem visszakapni egy pillanatra ez ingó, örökké változó életben és világban a biztonság érzését.” (A kassai bombák, 1941)

2. Márai Sándor édesanyja és édesapja társaságában kassai házukbanegy húsvét alkalmával. (Kassa, 1925. Petőfi Irodalmi Múzeum) „A „sa­ját ház­ba” én már csak lá­to­ga­tó­ba jár­tam le, nagy di­ák vol­tam már ak­kor, s nincs is jó em­lé­kem ar­ról a fö­lös­le­ge­sen tá­gas, csak­nem fény­űző épü­let­ről.” (Egy polgár vallomásai, 1934)

3. Márai Sándor a budapesti Szervita téren (Wachter Klára felvétele, 1939. Petőfi Irodalmi Múzeum).

„Írtam, mert valamit el akartam mondani; írtam, mert ez az „életmód” felel meg jellememnek és szellemi alkatomnak; mert az írói kifejezés olyan felsőfokú életérzéshez juttat el, amilyent az élet cselekménye soha nem tud közvetíteni…” (Egy polgár vallomásai, 1934)

4. Márai Sándor 1941-es portréja

„Ha akarnám se lehetnék más, mint magyar, keresztény, polgár és európai.” (Kassai őrjárat, 1941)

5. A Márai házaspár Leányfalun 1945-ben Lola testvérének lányával, Ágnessel. (Petőfi Irodalmi Múzeum)

„Otthon Leányfalu volt a legjobb. A kert, az illatok, az út Tahi felé, az édesség a levegőben, a gyümölcsök, a Nyerges télen, havas lejtőivel. Néhány téli és tavaszi reggel. Ez volt a legjobb.”  (Napló, 1953. január 14.)

6. A Márai család 1950-ben egy olaszországi vendéglőben. (Márai-hagyaték, Petőfi Irodalmi Múzeum)

„Amikor eljövök az amerikai konzulátusról, táskámban a három vastag iratcsomóval, amely az amerikai bevándorlási vízumokat tartalmazza, egyszerre a kék eget nézem, és sírni kezdek az utcán. Az olasz eget nézem és csorognak a könnyeim.” (Napló, 1952. január 2.)

7. Márai Sándor többekkel XII. Pius pápa fogadószobájában (Róma, 1951, G. Felici felvétele). Márai-hagyaték, Petőfi Irodalmi Múzeum) 

„Se testem, se lelkem nem kívánja Amerikát. Mit ment­sek ma­ga­mon, ha a ma­gyar tár­sa­da­lom és a magyar nyelv el­pusz­tul?” (Napló, 1951. június 18.)

8. Márai Sándor Zürichben, 1951 körül (Márai-hagyaték, Petőfi Irodalmi Múzeum)

„Az író, aki az anyanyelv rejtettségéből kilép a világba, néma énekes marad. De még mindig méltóbb a szellemi emberhez, vállalni ezt a sorsot, – tehát a hallgatást –, mint parancsszóra fennhangon hirdetni azt, amiben nem hisz.” (Egy számkivetett magyar író vallomásai, 1951)

9. Lola és örökbefogadott fiuk, János (New York, 1953 karácsonya). (Márai-hagyaték, Petőfi Irodalmi Múzeum)

„Kapunk egy televíziót karácsonyra. Semmi örömet nem érzek ettől, csak János örül neki. Éjjel végre János lefekszik, elalszik. Cipőjébe Mikulás készítés...” (Márai Sándorné naplója, New York, 1952. december 5.)

10. A Szabad Európa Rádió stúdiója 1955–1956 körül Márai felolvasóasztalával. (Márai-hagyaték, Petőfi Irodalmi Múzeum)

„Volt öt év (1951–1956), amikor izgalmas feladat volt. Aztán maradt egy keret, amelyet hétről hétre fel kellett tölteni; […] abbahagyom és átalakulok hallgatónak: kell ilyen is.” (Márai Sándor levele Szőnyi Zsuzsának, 1967)

11. Márai Sándor Paestumban (1963). (Márai-hagyaték, Petőfi Irodalmi Múzeum)

„Tudnotok kell, a lótusz bűvös étel és ital. Aki eszik belőle, elfelejti a hazát és az otthoniakat… De én nem ettem belőle. Mert nem akartam felejteni.” (Béke Ithakában) 

12. Hyannisban 1961-ben. (Márai-hagyaték, Petőfi Irodalmi Múzeum)

„Idegen országban az immigráns vagy emigráns érzelmi menetrend szerint rendezkedik be. Az első év: a lázadás. »Kelepcébe estem« stb. Második év: menekülési tervek. (»Chilében jobb« stb.) Harmadik év: összecsuklás, rezignáció. (»Megnéztem az itteni temetőt, itt fekszem majd«, stb.) De aztán elkövetkezik a negyedik év, amikor az emigráns felébred az idegen országban, nyújtózik, ásít, szemét dörzsöli és közömbösen ezt gondolja: Csakugyan olyan rossz itt?…” (Napló, 1955. december 15.)

13. A Márai-házaspár fiuk, János és az unokák társaságában (Carlsbad, USA, Kalifornia, 1984). (Petőfi Irodalmi Múzeum) „Három éves volt, mikor örökbe fogadtuk […] a mi kis Kristófunk csecsemőbetegségben halt el, Lola úgy gondolta, vegyük magunkhoz a magára maradt gyereket.”(Márai Sándor levele Szőnyi Zsuzsának, 1987)

14. Márai Sándor és Vörösváry István Torontóban, 1978-ban. (Gaal Csaba felvétele, Petőfi Irodalmi Múzeum) 

„San Diegó-i lakásomban található négy hajóládát elhalálo­zásomat követően teljes tartalmukkal követően kérem el­küldeni Vörösváry István (Toronto, Spadina út) barátom címére, aki hajlandó volt elvállalni megőrzésüket.” (Részlet Márai Sándor végrendeletéből, 1988)

15. Az író A Garrenek műve megjelenése idején (1988, Gaal Csaba fotója)

„Volt egy atmoszférikus civilizáció a tizenkilencedik században. Én még beleszülettem, még a gyerekkoromban belélegeztem, és az most teljesen felbomlik. A légkör hiányzik. Van sok minden és lesz sok minden…”  (Részlet A Garrenek műve utószavából, 1988)

„A polgár és a polgári rend az emberi együttélés egyik legértékesebb, leghasznosabb, magasrendű terméke, mindaddig, amíg alkotó és hősies. A papucsos polgár, aki rádiót hallgat, szidja az adókat és a prolikat, nem eszménye senkinek. Az igazi polgár szerencsés vegyülete a művésznek és a katonának, alkotó és megtartó, álmodó és megőrző. Ezt a polgárságot, ennek utolsó, legjobb pillanatát ismertem meg gyerekkoromban, a Városban. Életem legszebb, igaz és emberi, európai emlékeit annak a magyar végvárosi, polgári kultúrának köszönhetem, melynél különbet aztán a világban sem találtam.” (Kassai őrjárat)

Bu­dá­ra köl­töz­tem, az is­me­rős ne­gyed­be, s min­den­nap óva­to­san, gya­na­kod­va men­tem csak át Pest­re. A Vér­me­ző sar­kán száll­tam meg egy öreg, ro­zo­ga bu­dai bér­ház­ban, szo­bám ab­la­ka a Já­nos-hegy­re né­zett, lenn a mély­ben, a Vér­me­zőn, ka­to­na­tisz­tek lo­va­gol­tak kis­le­á­nya­ik­kal, s öreg­asszony­ok sé­tál­tat­ták ku­tyá­i­kat al­ko­nyat­kor, amíg a ka­to­nai kincs­tár szi­go­rú ren­de­let­tel vé­gét nem ve­tet­te e bu­dai ku­tya-pa­ra­di­csom­nak. Pest­re min­den dél­után át­men­tem, el­vé­gez­tem ott dol­ga­i­mat, s az­tán le­he­tő­leg ta­xi­val vág­tat­tam vissza Bu­dá­ra; csak a Lánc­híd bu­dai híd­fő­jé­nél lé­le­gez­tem fel, ami­kor az Alag­út ki­vá­gá­sát s azon túl a Krisz­ti­na tér zöld lomb­ja­it meg­pil­lan­tot­tam. Nem bíz­tam Pest­ben. […] Ezen a vi­dé­ken, a kocs­mák­ban va­la­hogy „is­me­rős” volt az étel is; nem jó és nem rossz, csak ép­pen is­me­rős. Itt kezd­tem él­ni. (Egy polgár vallomásai)

Az újságíró a pillanatnak ír; de a pillanat tartalma is lehet látomás. Gyufaszálnyi világosságot gyújtani, napról napra, tömegek eszméletének homályában, szemmel tartani ízlést és ízléstelenséget, kézmozdulattal utat mutatni, megfélemlíteni fondorkodó és lappangó kalandorokat, s közben néha felkiáltani: emberek vagyunk, ne feledjétek! – ez az újságírás. Az igazi. (Ujságot írni, 1937)

Képaláírások 

Thomas Mann és Márai Sándor (Budapest, 1935)

Az író Mikó utcai lakásában (Budapest, 1937)

Márai Sándor házának romjai (Kunszt János fotója. Forrás: Fortepan / Krámer István)

Néha visszatér és megkísért a párizsi vasárnap délutánok jeges, nyirkos unalma. Kegyetlen emlék ez, olyan a szaga, mint egy nedves, hideg ágynak, melyben nem tudtál elaludni. A bistrók, ahol az alkoholisták kártyáznak; a párizsi kávéházak, különös fanyarságukkal és rosszindulatukkal; azok a rettenetes órák, mikor fel és alá jártam az irdatlan városban, a Montmartre-tól a Montparnasse-ig vagy künn az elővárosokban, ahol min­dennek húgyszaga volt; a boulevard kávézói, az utcai nőkkel, az őgyelgő, francia stricikkel és az őgyelgő, francia tőkepénz­esekkel, akiket nem lehet egymástól olyan egészen pontosan megkülönböztetni. […] London vasárnap üresebb, de melegebb, emberibb. Párizs vasárnap kegyetlen és félelmes. Ez a város, ahol csak dolgozni és élvezni lehet. (Párizsi vasárnapok /A négy évszak/, 1938) 

Párizsba nem akkor érkezik meg az ember, mikor leszáll az állomáson, sem pedig, mikor megfájdul nyaka a Louvre-ban, s beáll szemei mögött az a megalázó képtárémelygés, mely a civilizáció egyik legutálatosabb kísérő tünete. Egy kissé megérkezik, mikor rágyújt az első cigarettára. Mikor először megy néhány lépést egy nő után. Mikor a pincér először teszi egy vendéglőben eléje az étlapot. (Idegen emberek)

Most már mindenki megállott az utcán, az emberek kiálltak a járda szélére, nézték a menetet, és mosolyogtak. […] Csupa egészséges, kövér ember volt, pirospozsgás, százkilós emberek. Az egész utca megáll, mindenki örült a felvonulásnak, szeretik a franciák a színházat. A kövérek klubja láthatólag örült ennek az ünneplésnek. […] Az elnök, aki elöl ment, borzasztóan kövér volt. Nevetett és fújt a kövér arcával, lehetett vagy százhúsz kiló. […] A legutolsó sorban hat éhenkórász ment, egészen soványak voltak, csak úgy lézengtek a többi mellett, nem hiszem, hogy ezek többet nyomtak kilencvenöt kilónál, talán éppen csak megütötték a százat. Azt hiszem, ezek csak levelező tagok voltak. […] Észrevétlenül én is a tömeg közé vegyültem, és gyalogoltam egy darabot a klub mellett, fel se tűnhettem, senki rám se nézett, az én nyolcvanhét kilómmal. (A százkilósok klubja)

Mindez Párizs, de valamilyen idegen, merev, gépies, motorizált Párizs. S milyen szépek ezek a nők, különös, érintésre alig alkalmas lények, csillogó pikkelyes szöveteikben, iromba tollaikkal, papagáj-testszíneikkel – átmeneti lények, ez már nem a garçonne-fiú válfaja, s nem is nőiesek; lebegő középlények Éva és egy moziplakát eszménye között! Ha mozigyáros lennék, szerződtetném kivétel nélkül valamennyit. Ha Isten lennék, sokáig válogatnék közöttük, míg egyet-egyet beengedek a Paradicsomba. (Napnyugati őrjárat)

Az első benyomások után hajlandó az utas azt hinni, hogy a győzők talán nem is győztek, csak a legyőzöttek éppen legyőzettek; s ezt, mentől közelebb érsz Párizshoz, erősödni érzed, nem magadon, aki legyőzettél, hanem bennük és náluk, akik győztek. Ez a győzelem (befelé és otthon) csöndes és fáradt. A Matin vezércikkei nem a francia nép kiabálása; akik szenvedtek, azok csöndesek, s lesik a felejtést. […] De megérkezel reggel a Gare du Nord-ra, s a kép magával ragad; Párizs ébred, ezer autó rohan, a metrók bőgnek, a csarnokokban élelmiszerek orgiája, s valami nehéz feszültség enged és enyhül. És megkönnyebbülten először akkor mosolyogsz, mikor a hotel ablakából átnézel a szomszéd ház vörös falú suszterüzletébe; erősen süt a nap, déli erővel, s az ajtóban ott áll a suszter, nem dolgozik, és nem olvas újságot, hanem, délelőtt tízkor, sok érdeklődéssel tanít egy fiatal macskát a tejivásra. (Út a békébe)

Képaláírások 

PARIS I. 

Az idegenség és be nem fogadottság regénye: Idegen emberek (1930. Petőfi Irodalmi Múzeum)

Márai Sándor portréja (Párizs, 1923. Gaiduschek Erzsi fotója. Petőfi Irodalmi Múzeum)

Párizsi pillanatkép (1937. Fortepan)

PARIS II.

Márai Sándor és felesége a párizsi időszakban (Kassa, 1924. Petőfi Irodalmi Múzeum)

Márai egyik párizsi vendéglőjének étlapja (1927 körül. Petőfi Irodalmi Múzeum)

Párizsi utcabál (1925 körül. Fortepan / SzF)

Magyar író akartam lenni és otthon, magyarul akartam írni, a nép nyelvén, amelyhez tartozom. De az író – ha lelkében ellenállt – a kommunista társadalomban hamarosan eretnekké változott. Ebben az időben, 1948 tavaszán határozták el a kommunisták az „időszerűtlen műemlékek“ – szobrok, emlékművek – lebontását: mindent lebontottak, ami a nemzetet múltjára emlékeztethette. Ilyen időszerűtlen „műemlék“ volt a magyar irodalom is. Az író, aki eretneki szerepet vállalt, vétett a kommunista államvallás ellen. Nem sok idő múltán minden ilyen író félelmes magányban maradt. Néhányan, akik nem tartoztunk a „vonal“-ba, úgy hatottunk, mint egyféle idejétmúlt műemlék. Minthogy más „szerep“ nem volt számomra hazámban, mint írónak lenni és magyarul írni, s minthogy meggyőződtem róla, hogy ezt a szerepet nincs módom többé betölteni, elhatároztam, hogy elhagyom az országot. (Egy száműzött magyar író vallomásai, 1951)

Ezekben a napokban negyven éve, hogy elutaztunk Budapestről. […] A negyven évben tartózkodási helyek voltak Genf, Nápoly, New York, Salerno, San Diego. Elmentek Lola és János, aztán minden egykori személyes ismerősöm, pályatár­sam. Teljesen egyedül maradtam, 89-ik évemben a járás, látás egyre rosszabb, olvasni már csak negyedórákat tudok, aztán zavaros a látás, séta legföllebb egyszer föl és le a ház előtt, bottal. Alkohol majdnem semmi, pohár vizes bor, néha egy sör. (Napló, 1988. augusztus 27.)

Képaláírások a roll-uphoz

Márai Sándor írógépe (Budapest, Petőfi Irodalmi Múzeum)

Márai Sándor és felesége Svájcban (Baden bei Zürich, 1963. Márai Sándor letét, Petőfi Irodalmi Múzeum)

Az emigráns létállapot lírai összegzése: Halotti beszéd (1951. Márai Sándor letét, Petőfi Irodalmi Múzeum)

Képaláírások a falon található fotókhoz

Az író az Ujság szerkesztőségében. Reprodukció a Színházi Élet 1935-ös évfolyamából. (Petőfi Irodalmi Múzeum)

Az Egy polgár vallomásai címlapja (Budpest, 1934) (Petőfi Irodalmi Múzeum)

Az író fürdőbérlete (1947) (Márai-hagyaték, Petőfi Irodalmi Múzeum)

Az író egyik budapesti törzshelye, a Philadelphia kávéház. (Petőfi Irodalmi Múzeum)

Másfél évtizedig írt az Ujság című napilapba. (Petőfi Irodalmi Múzeum)

Márai Sándor újságíró igazolványa (Budapest, 1946) (Márai-hagyaték, Petőfi Irodalmi Múzeum)

Képaláírások a falon található fotókhoz

A Corrêa levele az írónak (Paris, 1956) (Márai-hagyaték, Petőfi Irodalmi Múzeum)

A Gallimard levele az írónak (Paris, 1969) (Márai-hagyaték, Petőfi Irodalmi Múzeum)

1914-1930. seize années d'histoire en 700 photographies. (Paris, 1931). (Petőfi Irodalmi Múzeum)

Az 1914-1930 című kötet francia és német kiadásának utolsó fotója. (Petőfi Irodalmi Múzeum)

Márai Sándor: Les révoltés. (Paris, 1931). Sebestyén Károlynak dedikált példány (Petőfi Irodalmi Múzeum)

A Napnyugati őrjárat borítója (Budapest, 1936) (Petőfi Irodalmi Múzeum)

Párizsi étterem étlapja (Petőfi Irodalmi Múzeum)

Az író nemzetközi újságíróigazolványa (Márai-hagyaték, Petőfi Irodalmi Múzeum)